1910-ben, a Szocialista Internacionálé koppenhágai tanácskozásán született döntés arról, hogy kijelölik azt a napot, amelyik világszerte jelképesen a nőké. A napot 1977-ben tette hivatalosan ünneppé az ENSZ közgyűlése.

A Biblia szerint Ádám nagyon megörült, amikor az Úr bemutatta neki Évát, aki ugyebár a saját oldalbordájából teremtetett. Nyilván megérezte, hogy egy olyan társat kapott, akire ezután jóban-rosszban számíthat. És így van ez azóta is. A nő nélkül kevesebbek lennénk, amolyan félemberek. Szépen utal erre édes anyanyelvünk feleség szava: fele-ség, azaz a nő a férfi énjének fele, méghozzá a jobbik, elmaradhatatlan és pótolhatatlan fele. Lehet, hogy sokan idejétmúltnak tartják a nőnapot, a létrejöttével kapcsolatos előzmények folytán. Ámde akárhogy is nézzük, voltaképpen mégiscsak jó, hogy van a naptárban egy ilyen nap, amelyik arra figyelmeztet: hajtsunk fejet a feleségek, az anyák, a nagymamák és egyáltalán minden nő előtt. Mondjuk el nekik őszintén, hogy nélkülük mennyivel szürkébb lenne az életünk, mennyivel nehezebb lenne elviselnünk a naponta adódó problémákat és konfliktushelyzeteket. Hogy jólesik megcsókolni, megsimogatni őket, s ebből új erőt merítünk.
pcs